A házi-mozi szakzsargonban a készülékek videó ki- és bemeneteinek számos fajtájával találkozhatunk. A köztük való eligazodáshoz szükség van egy kevés technikai ismeretre, de a lehető legjobb képminőség elérése érdekében megéri rászánni egy kis időt.
Kezdjük az elején: RGB
Akár hiszik, akár nem szemünk csupáncsak három színt lát – ezek a vörös (red), a zöld (green) és a kék (blue). Az általunk érzékelt spektrum minden más színe és árnyalata a szemünkből érkező vörös, zöld és kék idegi impulzusok keverékének agyi megjelenítése.
Tehát mivel szemünk csak a vöröset, zöldet és kéket látja, ezért egy videorendszernek is csak ezeket, vagyis az angol színelnevezések után a red, green, blue azaz RGB-t kell érzékelnie és újra előállítania. A lánc elején a kamera által érzékelt RGB információt a lehető legpontosabban kell továbbítani az azt megjelenítő TV készülékig vagy vetítőig.
A probléma: a sávszélesség
A kép RGB információjának tárolására vagy továbbítására szolgáló eszközök összességét tekintjük átviteli csatornának. Ez a csatorna akkor lenne ideális, ha nem korlátozná, és nem torzítaná a rajta keresztül továbbított információkat. Sajnos az ilyen „ideális csatorna” megfizethetetlenül drága lenne, ezért a valóságban használt csatornák elsősorban a rajtuk átvihető legmagasabb frekvenciát (azaz a sávszélességet) tekintve korlátozottak.
Az 1950-es évek elején a színes televíziós sugárzás számára oly csekély sávszélesség állt rendelkezésre, hogy az RGB információnak csak egy nagyon komprimált változata volt alkalmas az átvitelre. Ráadásul a jel kidolgozásánál arra is tekintettel kellett lenni, hogy a színekre vonatkozó információt tartalmazó videojelnek kompatibilisnek kellett lennie a fekete-fehér TV készülékekkel is (a mérnököknek ez a szempont okozta a legnagyobb „fejfájást”). 
Az összetett videojelben az a jó, hogy egy vezetéken továbbítható, de ennek ára van, és ez az ár az, hogy az RGB információ összetett videojellé konvertálásakor képinformáció vész el, ráadásul a világosság vagy luminancia (Y) információ és a színekre vonatkozó krominancia (C) információ egy jelbe egyesítése után azokat már nem lehet tisztán szétválasztani. Így a képmegjelenítő eszköz – TV készülék vagy vetítő – az összetett videojel RGB információvá alakításakor (a világosság és színinformációt például nagyszelektivitású, néha digitálisan megvalósított un. fésűszűrővel próbálják meg minél jobban szétválasztani) nem képes az eredeti jelet teljes egészében visszaállítani. Ennek eredményeként a képernyőn megjelenő kép rosszabb minőségű, nem olyan éles és tiszta és színei kevésbé pontosak és gazdagok, mint amilyen az összetett videojellé alakítás elkerülésével lehetne.
A televíziós műsorjeltől és a VHS videomagnó szalagjára rögzített jeltől eltérően – ezek ugyanis kompozit videojelek – a DVD lemezen a képek komponens formátumban kódolva, RGB információként kerülnek rögzítésre. Ez azt jelenti, hogy az előző médiák csökkentett információtartalmú jeleitől eltérően a DVD-n teljes, sokkal jobb minőségű formában van jelen a képinformáció. Mindössze annyit kell tenni, hogy kihasználjuk ezt az előnyt.
A képminőségi előny kiaknázásához nem kell más, mint egy DVD lejátszó komponens videojel kimenettel és egy TV készülék vagy vetítő a megfelelő komponens videobemenettel. A kettőt a megfelelő kábellel összekötve a kiváló minőségű jel a DVD lejátszótól közvetlenül vagy az AV erősítőn keresztül jut el a képmegjelenítőbe – összetett (kompozit) jellé alakítás nélkül – sokkal részletgazdagabb, tisztább képet és pontosabb, gazdagabb színeket eredményezve.
A komponens videojel minimum három független jelből áll, melyeket három csatlakozón és három vezetéken keresztül lehet továbbítani. Egyik elterjedt formájában a három jel egyike az úgynevezett luminancia (Y) jel, mely az eredeti RGB jel világosság vagy fekete és fehér információját és a kép összeállításához szükséges szinkronjeleket hordozza. A második és harmadik jelet színkülönbségi jeleknek nevezzük, melyek azt jelzik mennyi a kék (B) illetve a piros (R) a világossághoz (Y) képest. A kék komponens a „B-Y”, a piros komponens az „R-Y”. A színkülönbségi jelek matematikailag származnak az RGB jelből. A zöld (G) információt ez esetben nem kell külön jelként továbbítani, mivel az származtatható az „Y, B-Y, R-Y” összetevőkből. A képmegjelenítő eszköz ugyanis az Y komponensből ismerve a kép világosságát, és a másik két komponensből a kék és piros összetevők nagyságát, kiszámolja a maradék zöld mértékét.
Ritkán, főleg professzionális készülékeken találkozhatunk az RGB jelek csatlakoztatásának más formáival is (például öt BNC csatlakozón, RGBVH jeleket továbbítanak, melyek közül az utolsó kettő szinkronjelek). A lényeg, hogy ezek a videojel formátumok – csakúgy, mint a SCART csatlakozón keresztüli vagy a világosságjel és színkülönbségi jelek formájában történő – a képek RGB információként, azaz komponens továbbítását szolgálják.
Az S-Video jel előnye a kompozit videojellel szemben, hogy a világosság és színinformációk elkülönített, két külön vezetéken történő továbbításával elkerülhető az egyvezetékes kompozit videojellé alakításkor bekövetkező jelromlás és információvesztés javarésze.
Ha van, használjuk a komponens videót
Ha tehát DVD lejátszónkon van komponens videojel kimenet (RGB+szikron jeleket kiadó SCART csatlakozó, vagy Y, Pb/Cb és Pr/Cr jeleket kiadó három RCA aljzat) és TV készülékünk vagy projektorunk képes ezek fogadására, akkor feltétlenül ezeket kössük össze a megfelelő csatlakozókkal felszerelt kábelekkel.
Projektoroknál előfordul, hogy a komponens videojelet egy másik célra is használt csatlakozó fogadja. Tipikus, hogy a számítógépes monitorként történő csatlakoztatáshoz használt VGA csatlakozó (D-Sub 15) szolgál a fenti célra. Ilyenkor szükség van egy átalakító kábelre, melynek egyik végén a három RCA dugó, a másikon VGA konnektor található.
Ha nincs lehetőségünk a komponens videojelek összekötésére, akkor válasszuk az S-Video jelet, mert ez még mindig jobb képminőséget eredményez. A kompozit videojellel történő összekötésre csak a legvégső esetben, más lehetőség hiányában „fanyalodjunk”.
Mi a helyzet a progresszív komponens videóval?
A komponens videojel világosságjel (Y) és színkülönbségi jelek (B-Y, R-Y) formájában történő továbbítása esetén a kép „felrajzolásának” azaz frissítésének kétféle eljárása lehetséges, a váltott-soros és a progresszív. A két eljárás különbségével egy következő cikkben foglalkozunk, de annyit érdemes tudni róluk, hogy a váltott-soros képfrissítéssel szemben a progresszív képfrissítéssel nagyképernyős képmegjelenítésnél – ami nélkül nincs házi-mozi élmény – kevésbé láthatóak a képet „felrajzoló” sorok illetve a mozgó tárgyak kontúrjai is stabilabbá válnak. Vagyis a progresszív képfrissítés egyenletesebb, pontosabb képet biztosít.
Egyre több DVD lejátszó kapható, melyek komponens kimenete progresszív képfrissítésű jelet is képes kiadni (ez csak az Y, Pb/Cb és Pr/Cr jeleket három RCA aljzaton kiadó komponens videó kimenetre igaz, a SCART csatlakozó RGB+szikron jelére nem, ez utóbbi csak váltott-soros képfrissítési jelet szolgáltat). Ezek kezdetben csak az NTSC szabvány szerinti videojelet kiadó lejátszóknál volt jellemző, manapság azonban már a PAL szabvány szerinti videojel is létezik progresszív formában (ezt jelzi az NTSC/PAL progresszív kompatibilitás). Akinek progresszív videojel fogadására alkalmas képmegjelenítője van – ilyenek a projektorok, plazma és LCD kijelzők/TV-k szinte mindegyike és egyre több projektoros és képcsöves TV is képessé válik erre a kunsztra – annak feltétlenül érdemes ezt kihasználni képes progresszív komponens videojelet produkáló DVD lejátszót használnia.