Bevezetés
A mozi varázsa több mint száz éve ejtette rabul és tartja azóta is fogva az emberek többségét. A mozgókép és az azt levetítő szerkezet, a Lumiere-fivérek fantasztikus találmánya eladdig ismeretlen dimenziót nyitott meg számunkra.
Azon nyomban új művészet is született a mozgókép (és később a hang) rögzítésének lehetőségéből: a filmművészet, amely – mint hamar bebizonyosodott – a maga nyelvén képes olyasmit elmondani, amit egyetlen más művészet sem. Éppen ennek köszönheti autonómiáját és pótolhatatlan szerepét.
A filmek megtekintésének színtere hosszú ideig kizárólag a színház mintájára kialakított filmszínház, azaz a mozi volt. Azután jött a televízió, amelynek egyik funkciója a filmek otthonokba juttatása – az élmény azonban meg sem közelítette a moziélményt. Száz éve járunk moziba, ötven éve televíziózunk, de a kettőt sohasem kevertük össze. A sarokban vagy a polcon álló, 50-60 cm-nél alig nagyobb képernyőjű kis doboz meg sem közelítette a mozi lehetőségeit, és ennek „tudatában” nem is tartott igényt arra, hogy a mozi otthoni reinkarnációjának tekintsék. Mégis, a televíziótechnika előrelépésével, az új megjelenítő-típusok kialakításával, az elektronikus vetítésechnika fejlődésével, a térhatású hangtechnika tökéletesedésével végül megjelent a lehetőségek szülte igény az „igazi” mozi otthoni megvalósítására – elérhető áron.
A mozi közönsége majd száz éven keresztül legfeljebb álmodhatott arról, hogy neki otthon is lehetne egy saját mozija. Kivéve persze azt a néhányszáz (néhányezer?) embert, akik megengedhették, megengedhetik maguknak, hogy sok egyéb mellett egy mozit is „tartsanak” otthonukban. Ám ezek a mozik pontosan olyanok, mint az igazi mozik, hatalmas vászonnal és vetítőgépházzal (plusz vetítőgépésszel), legfeljebb az ülőhelyek száma kevesebb, mint egy mai „szupermoziban”.
A házi-mozi, amelynek fogalmát és megvalósítását ebben az írásban szeretnénk egy kicsit körbejárni, nem a multimilliomos filmproducerek otthoni bemutatómozija, hanem a hétköznapi emberek (bár egyelőre inkább a tehetősebbek) számára is elérhető „moziszerű” valami, amely minőségében, összhatásában az igazi mozit igyekszik minél jobban megközelíteni. Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy a közelítés foka ma már legnagyobbrészt nem technikai, hanem anyagi kérdés – legalábbis egy bizonyos szintig.
A filmek megtekintésének színtere hosszú ideig kizárólag a színház mintájára kialakított filmszínház, azaz a mozi volt. Azután jött a televízió, amelynek egyik funkciója a filmek otthonokba juttatása – az élmény azonban meg sem közelítette a moziélményt. Száz éve járunk moziba, ötven éve televíziózunk, de a kettőt sohasem kevertük össze. A sarokban vagy a polcon álló, 50-60 cm-nél alig nagyobb képernyőjű kis doboz meg sem közelítette a mozi lehetőségeit, és ennek „tudatában” nem is tartott igényt arra, hogy a mozi otthoni reinkarnációjának tekintsék. Mégis, a televíziótechnika előrelépésével, az új megjelenítő-típusok kialakításával, az elektronikus vetítésechnika fejlődésével, a térhatású hangtechnika tökéletesedésével végül megjelent a lehetőségek szülte igény az „igazi” mozi otthoni megvalósítására – elérhető áron.
A mozi közönsége majd száz éven keresztül legfeljebb álmodhatott arról, hogy neki otthon is lehetne egy saját mozija. Kivéve persze azt a néhányszáz (néhányezer?) embert, akik megengedhették, megengedhetik maguknak, hogy sok egyéb mellett egy mozit is „tartsanak” otthonukban. Ám ezek a mozik pontosan olyanok, mint az igazi mozik, hatalmas vászonnal és vetítőgépházzal (plusz vetítőgépésszel), legfeljebb az ülőhelyek száma kevesebb, mint egy mai „szupermoziban”.
A házi-mozi, amelynek fogalmát és megvalósítását ebben az írásban szeretnénk egy kicsit körbejárni, nem a multimilliomos filmproducerek otthoni bemutatómozija, hanem a hétköznapi emberek (bár egyelőre inkább a tehetősebbek) számára is elérhető „moziszerű” valami, amely minőségében, összhatásában az igazi mozit igyekszik minél jobban megközelíteni. Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy a közelítés foka ma már legnagyobbrészt nem technikai, hanem anyagi kérdés – legalábbis egy bizonyos szintig.
Amit szeretnénk
A mozi varázsa több mint száz éve ejtette rabul és tartja azóta is fogva az emberek többségét. A mozgókép és az azt levetítő szerkezet, a Lumiere-fivérek fantasztikus találmánya eladdig ismeretlen dimenziót nyitott meg számunkra.
Amit szeretnénk
Induljunk ki abból, hogy melyek az igazi mozinak azok a sajátosságai, amelyekhez képzeletbeli otthoni mozink tulajdonságainak hasonlítaniuk kellene. Erre a kérdésre a válasz nem tűnik nehéznek, noha a mozival kapcsolatos egyéni elvárások különbözősége miatt nem is annyira könnyű, mint gondolnánk.
Először is, szeretnénk minél nagyobb képet nézni, hiszen a mozi varázsának egyik eleme a hatalmas vetítővászon. Azt is szeretnénk, ha a kép „formátuma”, vagyis a téglalap alakú képfelület (nem szükségszerűen vetítővászon) hosszúságának és magasságának aránya valahogyan közelítene a moziban megszokotthoz. Az „ősmozi” formátuma a 4:3 volt, ezt vette át és használja mind a mai napig a televízió, de meglepően korán megpróbáltak más formátumok is utat törni maguknak. Mégis, az első szélesvásznú képek csak több évtizeddel később jelentek meg a mozikban: az 1,85:1 (ez nagyon közel van a mostani széles képernyős televíziók 16:9 arányához), a 2,35:1, és a 2,66:1. Természetes igény a nagy fényerejű, éles, kontrasztos, színhű kép, egyszóval a kiváló minőségű kép.
Folytassuk a hanggal! Noha a hangosfilm megjelenése fordulópontot jelentett a filmművészetben, a mozik hangvisszaadási igényessége sokáig mélyen alatta maradt a kívánatosnak. Nagyon sokáig a vászon mögött középen elhelyezett egyetlen hangszóróból szólt a monó kísérőhang. Azután jött a „térhatású” hang, először a Dolby sztereó, majd a sokcsatornás mozihang többi változata, a hangtechnika nagy eredményei. Ezek kétségtelenül valószerűbbé tették a vásznon látottakat, az elhanyagolt hang visszanyerte becsületét. Természetesen az otthoni mozinkban is szeretnénk valósághű, térhatású hangot, a mozihang valamilyen házi-mozi változatát.
A moziban azonban nemcsak kép és hang van, hanem „mozihangulat” is, amely sok apró dologból tevődik össze. Megemlíthetjük a kényelmes székeket, a film előtt halkan bejátszott zenét, az elsötétítést, a kellemes hőmérsékletet, a függöny elhúzását a vászon elől, és még sorolhatnánk tovább.
Ha valaki maximalista, mindezeket elvárhatja egy otthoni mozitól is, és a felsorolt igények nagyrészt teljesíthetők is, csak nem úgy, hogy egy az egyben átvisszük otthonunkba a mozi számára kidolgozott technológiákat. Tudomásul kell vennünk, hogy ahogyan egy gyerek nem „kis felnőtt”, ugyanúgy a házi-mozi sem a mozi kicsinyített mása. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen ugyanis a kép szemlélésének körülményeit, és még inkább az akusztikai viszonyokat egy relatíve kis helyiségben – legyen az külön otthoni mozi-szoba vagy egy nagyméretű nappali – pontosan ugyanolyanná tenni, mint egy nagy moziban. De ez nem is szükséges. Amióta a házi-mozi lehetősége megteremtődött, – az elmúlt kb. 20 évben, a modern elektronikus megjelenítő eszközök és a sokcsatornás térhatású hangrendszerek kifejlesztésével – szakemberek serege dolgozott azon, hogy a professzionális mozitechnológia elemeit mintegy adaptálja az otthoni körülményekhez.
Még talán a hangulati elemek megteremtése technikailag a legkönnyebb, noha a moziba járás „rítusát” a házi-mozi természetesen nem tudja teljesen pótolni.
Más szempontból, teljesen szubjektíven nézve a dolgot, a házi-mozi konkrét megvalósításának módja, és a moziélmény megközelítésének foka nagyon különböző lehet, a fontos az, hogy tulajdonosa, nézője számára moziként funkcionáljon.
Mindazonáltal mára kialakultak széles körben elfogadott konvenciók, amelyek alapján meghúzhatjuk azokat a határokat, amelyek között házi-moziról beszélünk, és megkísérelhetjük megadni a különböző szintű házi-mozik építőelemeit.
Induljunk ki abból, hogy melyek az igazi mozinak azok a sajátosságai, amelyekhez képzeletbeli otthoni mozink tulajdonságainak hasonlítaniuk kellene. Erre a kérdésre a válasz nem tűnik nehéznek, noha a mozival kapcsolatos egyéni elvárások különbözősége miatt nem is annyira könnyű, mint gondolnánk.
Először is, szeretnénk minél nagyobb képet nézni, hiszen a mozi varázsának egyik eleme a hatalmas vetítővászon. Azt is szeretnénk, ha a kép „formátuma”, vagyis a téglalap alakú képfelület (nem szükségszerűen vetítővászon) hosszúságának és magasságának aránya valahogyan közelítene a moziban megszokotthoz. Az „ősmozi” formátuma a 4:3 volt, ezt vette át és használja mind a mai napig a televízió, de meglepően korán megpróbáltak más formátumok is utat törni maguknak. Mégis, az első szélesvásznú képek csak több évtizeddel később jelentek meg a mozikban: az 1,85:1 (ez nagyon közel van a mostani széles képernyős televíziók 16:9 arányához), a 2,35:1, és a 2,66:1. Természetes igény a nagy fényerejű, éles, kontrasztos, színhű kép, egyszóval a kiváló minőségű kép.
Folytassuk a hanggal! Noha a hangosfilm megjelenése fordulópontot jelentett a filmművészetben, a mozik hangvisszaadási igényessége sokáig mélyen alatta maradt a kívánatosnak. Nagyon sokáig a vászon mögött középen elhelyezett egyetlen hangszóróból szólt a monó kísérőhang. Azután jött a „térhatású” hang, először a Dolby sztereó, majd a sokcsatornás mozihang többi változata, a hangtechnika nagy eredményei. Ezek kétségtelenül valószerűbbé tették a vásznon látottakat, az elhanyagolt hang visszanyerte becsületét. Természetesen az otthoni mozinkban is szeretnénk valósághű, térhatású hangot, a mozihang valamilyen házi-mozi változatát.
A moziban azonban nemcsak kép és hang van, hanem „mozihangulat” is, amely sok apró dologból tevődik össze. Megemlíthetjük a kényelmes székeket, a film előtt halkan bejátszott zenét, az elsötétítést, a kellemes hőmérsékletet, a függöny elhúzását a vászon elől, és még sorolhatnánk tovább.
Ha valaki maximalista, mindezeket elvárhatja egy otthoni mozitól is, és a felsorolt igények nagyrészt teljesíthetők is, csak nem úgy, hogy egy az egyben átvisszük otthonunkba a mozi számára kidolgozott technológiákat. Tudomásul kell vennünk, hogy ahogyan egy gyerek nem „kis felnőtt”, ugyanúgy a házi-mozi sem a mozi kicsinyített mása. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen ugyanis a kép szemlélésének körülményeit, és még inkább az akusztikai viszonyokat egy relatíve kis helyiségben – legyen az külön otthoni mozi-szoba vagy egy nagyméretű nappali – pontosan ugyanolyanná tenni, mint egy nagy moziban. De ez nem is szükséges. Amióta a házi-mozi lehetősége megteremtődött, – az elmúlt kb. 20 évben, a modern elektronikus megjelenítő eszközök és a sokcsatornás térhatású hangrendszerek kifejlesztésével – szakemberek serege dolgozott azon, hogy a professzionális mozitechnológia elemeit mintegy adaptálja az otthoni körülményekhez.
Még talán a hangulati elemek megteremtése technikailag a legkönnyebb, noha a moziba járás „rítusát” a házi-mozi természetesen nem tudja teljesen pótolni.
Más szempontból, teljesen szubjektíven nézve a dolgot, a házi-mozi konkrét megvalósításának módja, és a moziélmény megközelítésének foka nagyon különböző lehet, a fontos az, hogy tulajdonosa, nézője számára moziként funkcionáljon.
Mindazonáltal mára kialakultak széles körben elfogadott konvenciók, amelyek alapján meghúzhatjuk azokat a határokat, amelyek között házi-moziról beszélünk, és megkísérelhetjük megadni a különböző szintű házi-mozik építőelemeit.
Ami megvalósítható
A mozi varázsa több mint száz éve ejtette rabul és tartja azóta is fogva az emberek többségét. A mozgókép és az azt levetítő szerkezet, a Lumiere-fivérek fantasztikus találmánya eladdig ismeretlen dimenziót nyitott meg számunkra.
Ami megvalósítható
Miután beletörődtünk abba, hogy sem az 50 négyzetméteres lakótelepi lakásunk, sem a 300 négyzetméter alapterületű kétszintes házunk, de talán még egy kisebb kastély sem elég nagy ahhoz, hogy a lakóterület mellett egy igazi mozink legyen (előcsarnokkal, büfével, jegyszedőkkel és mozigépésszel), nézzük, hogyan építhetünk fel (állíthatunk össze) egy házi-mozit!
Az egyik kiindulópont, hogy a házi-moziban senki nem akar celluloidfilmet vetíteni, mert ahhoz először is filmkópia kellene (ami manapság elég nehézkesen szerezhető be), másodszor hagyományos vetítőgép kéne (ez sem könnyen elérhető), amely ráadásul iszonyúan csattog (külön gépházat kell neki építeni).
A házi-mozinak tehát van egy különleges, az igazi mozitól merőben eltérő sajátossága, nevezetesen, hogy elektronikusan rögzített (vagy közvetített) képet kíván megjeleníteni, függetlenül attól, hogy a megjelenítés maga vetített kép formájában, azaz vetítőernyőn, vagy pedig hagyományos tv-készüléken, esetleg más típusú megjelenítővel történik. A másik kiindulópontunk, hogy a helyiség korlátozott méretei miatt nem lehet a mai mozik sokcsatornás hangtechnikáját egy az egyben átültetni a házi-moziba, viszont az alkalmazott technológiák sikerrel adaptálhatók az eltérő viszonyokhoz, és ilyen módon megközelíthető a mozi hangélménye.
(Zárójelben jegyezzük meg, hogy az igazi mozi mostanában kezdi alkalmazni a házi-mozi elektronikus vetítési technológiáját, pontosabban a digitális projektorokat, mivel a mozi minőségi igényeit csak a most kifejlesztett legkorszerűbb, igen nagy teljesítményű projektorok tudják kielégíteni. Tanúi lehetünk tehát a „digitális mozi” kialakulásának és elterjedésének, amikor is a filmet mondjuk a műholdon keresztül továbbított digitális videojel, a filmvetítő gépet pedig a digitális projektor váltja fel.)
Kétféle felfogás
Ha a házi-mozizás „környezeti feltételeit” nézzük, kétféle irányzat, ill. szokás alakult ki. Kissé önkényesen az egyiket nevezhetnénk „amerikainak”, a másikat „európainak”. Az előbbinél külön helyiséget rendeznek be csakis a mozizáshoz és semmi máshoz. Ha új házat építenek, akkor eleve úgy építik, hogy „moziszoba” legyen benne. Mint neve is mutatja, ez inkább a tengerentúlon divat, de ez nem azt jelenti, hogy Európában ne terjedne ez a felfogás. A megjelenítő felület elölről vagy hátulról vetített nagyméretű vetítővászon (helyesebben: vetítőernyő).
A másik felfogásban a házi-mozi helyszíne azonos a nappalival (ez tipikusan európai megoldás), és amikor a család úgy gondolja, a nappali átalakul „mozivá”. Nem nehéz felismerni, hogy ez a megközelítés távolabb áll a mozi hagyományos fogalmától.
A megjelenítő az utóbbi esetben lehet akár egy nagyképernyős, „széles formátumú” hagyományos tévékészülék, vagy nagyobb helyiség esetén egy plazmaképernyő (ma még kicsit drága mulatság!), vagy egy ún. retro doboz. Ez utóbbi nem más, mint egy televíziónak látszó, de annál jóval nagyobb, belsejében projektort és tükrö(ke)t tartalmazó doboz az ernyővel „összeépítve”, melyet egyszerűen projektoros televíziónak is szoktuk titulálni, mivel kívülről olyan (csak nagyobb!), mint egy hagyományos televízió.
Miután beletörődtünk abba, hogy sem az 50 négyzetméteres lakótelepi lakásunk, sem a 300 négyzetméter alapterületű kétszintes házunk, de talán még egy kisebb kastély sem elég nagy ahhoz, hogy a lakóterület mellett egy igazi mozink legyen (előcsarnokkal, büfével, jegyszedőkkel és mozigépésszel), nézzük, hogyan építhetünk fel (állíthatunk össze) egy házi-mozit!
Az egyik kiindulópont, hogy a házi-moziban senki nem akar celluloidfilmet vetíteni, mert ahhoz először is filmkópia kellene (ami manapság elég nehézkesen szerezhető be), másodszor hagyományos vetítőgép kéne (ez sem könnyen elérhető), amely ráadásul iszonyúan csattog (külön gépházat kell neki építeni).
A házi-mozinak tehát van egy különleges, az igazi mozitól merőben eltérő sajátossága, nevezetesen, hogy elektronikusan rögzített (vagy közvetített) képet kíván megjeleníteni, függetlenül attól, hogy a megjelenítés maga vetített kép formájában, azaz vetítőernyőn, vagy pedig hagyományos tv-készüléken, esetleg más típusú megjelenítővel történik. A másik kiindulópontunk, hogy a helyiség korlátozott méretei miatt nem lehet a mai mozik sokcsatornás hangtechnikáját egy az egyben átültetni a házi-moziba, viszont az alkalmazott technológiák sikerrel adaptálhatók az eltérő viszonyokhoz, és ilyen módon megközelíthető a mozi hangélménye.
(Zárójelben jegyezzük meg, hogy az igazi mozi mostanában kezdi alkalmazni a házi-mozi elektronikus vetítési technológiáját, pontosabban a digitális projektorokat, mivel a mozi minőségi igényeit csak a most kifejlesztett legkorszerűbb, igen nagy teljesítményű projektorok tudják kielégíteni. Tanúi lehetünk tehát a „digitális mozi” kialakulásának és elterjedésének, amikor is a filmet mondjuk a műholdon keresztül továbbított digitális videojel, a filmvetítő gépet pedig a digitális projektor váltja fel.)
Kétféle felfogás
Ha a házi-mozizás „környezeti feltételeit” nézzük, kétféle irányzat, ill. szokás alakult ki. Kissé önkényesen az egyiket nevezhetnénk „amerikainak”, a másikat „európainak”. Az előbbinél külön helyiséget rendeznek be csakis a mozizáshoz és semmi máshoz. Ha új házat építenek, akkor eleve úgy építik, hogy „moziszoba” legyen benne. Mint neve is mutatja, ez inkább a tengerentúlon divat, de ez nem azt jelenti, hogy Európában ne terjedne ez a felfogás. A megjelenítő felület elölről vagy hátulról vetített nagyméretű vetítővászon (helyesebben: vetítőernyő).
A másik felfogásban a házi-mozi helyszíne azonos a nappalival (ez tipikusan európai megoldás), és amikor a család úgy gondolja, a nappali átalakul „mozivá”. Nem nehéz felismerni, hogy ez a megközelítés távolabb áll a mozi hagyományos fogalmától.
A megjelenítő az utóbbi esetben lehet akár egy nagyképernyős, „széles formátumú” hagyományos tévékészülék, vagy nagyobb helyiség esetén egy plazmaképernyő (ma még kicsit drága mulatság!), vagy egy ún. retro doboz. Ez utóbbi nem más, mint egy televíziónak látszó, de annál jóval nagyobb, belsejében projektort és tükrö(ke)t tartalmazó doboz az ernyővel „összeépítve”, melyet egyszerűen projektoros televíziónak is szoktuk titulálni, mivel kívülről olyan (csak nagyobb!), mint egy hagyományos televízió.
A házimozi hangja
A mozi varázsa több mint száz éve ejtette rabul és tartja azóta is fogva az emberek többségét. A mozgókép és az azt levetítő szerkezet, a Lumiere-fivérek fantasztikus találmánya eladdig ismeretlen dimenziót nyitott meg számunkra.
A házimozi hangja
***
Összefoglalva és kiegészítve az eddigieket:
* A házi-mozi képének létrehozásához kell egy viszonylag nagy méretű (minimum 80 cm átlójú) megjelenítő. Ez lehet tv-készülék, plazmaképernyő, retro projektor (projektoros televízió), vagy külön projektor elölről vagy hátulról vetített ernyővel. Természetesen a projektoros megoldásokhoz szükség van magára az elektronikus vetítőberendezésre, azaz a projektorra, amely a videojelet fogadja. A jelforrás lehet videomagnó, DVD-lejátszó, kábel- ill. műholdvevő vagy bármilyen más videojelforrás. Az otthoni mozizáshoz a legjobb képforrás a DVD-lejátszó, illetve lemez.
* A házi-mozi hangrendszerének alkalmasnak kell lennie a sokcsatornás kísérőhang feldolgozására és reprodukálására, azaz szükség van surround dekódolóra, megfelelő teljesítményű és minőségű erősítőre (ez utóbbiakat gyakran építik egybe egy AV erősítőbe), továbbá megfelelő számú és minőségű hangsugárzóra, amelyeket az előírt módon kell elhelyezni. A jelenleg legelterjedtebb házi-mozi surround hangkódolási-dekódolási rendszer a Dolby Digital (AC-3) nevet viseli, leggyakoribb változata 5 plusz 1 csatorna visszaadására képes (5.1-es rendszer), ami azt jelenti, hogy 5 független csatornán, illetve a hozzájuk tartozó hangsugárzókon keresztül a körülölelő hatást nyújtó hangteret, a hatodikon pedig a mélyfrekvenciás hatáshangok tartományát reprodukálja.
* Az egyéb feltételeket – mint a „nézőtér” kialakítása, a jó akusztikai viszonyok megteremtése, a helyiség megvilágítása, a komfortnövelő tényezők (pl. a vászon legördítése vagy a függöny elektromos széthúzása, a jelforrások kiválasztásának és más funkcióknak egységes vezérlése) stb. – bizonyos alapkövetelmények teljesülése után ki-ki egyéni ízlése és pénztárcájának vastagsága alapján választhatja meg.
(Megjelent a DVD Filmcsillag magazinban)
Folytatása következik
***
Összefoglalva és kiegészítve az eddigieket:
* A házi-mozi képének létrehozásához kell egy viszonylag nagy méretű (minimum 80 cm átlójú) megjelenítő. Ez lehet tv-készülék, plazmaképernyő, retro projektor (projektoros televízió), vagy külön projektor elölről vagy hátulról vetített ernyővel. Természetesen a projektoros megoldásokhoz szükség van magára az elektronikus vetítőberendezésre, azaz a projektorra, amely a videojelet fogadja. A jelforrás lehet videomagnó, DVD-lejátszó, kábel- ill. műholdvevő vagy bármilyen más videojelforrás. Az otthoni mozizáshoz a legjobb képforrás a DVD-lejátszó, illetve lemez.
* A házi-mozi hangrendszerének alkalmasnak kell lennie a sokcsatornás kísérőhang feldolgozására és reprodukálására, azaz szükség van surround dekódolóra, megfelelő teljesítményű és minőségű erősítőre (ez utóbbiakat gyakran építik egybe egy AV erősítőbe), továbbá megfelelő számú és minőségű hangsugárzóra, amelyeket az előírt módon kell elhelyezni. A jelenleg legelterjedtebb házi-mozi surround hangkódolási-dekódolási rendszer a Dolby Digital (AC-3) nevet viseli, leggyakoribb változata 5 plusz 1 csatorna visszaadására képes (5.1-es rendszer), ami azt jelenti, hogy 5 független csatornán, illetve a hozzájuk tartozó hangsugárzókon keresztül a körülölelő hatást nyújtó hangteret, a hatodikon pedig a mélyfrekvenciás hatáshangok tartományát reprodukálja.
* Az egyéb feltételeket – mint a „nézőtér” kialakítása, a jó akusztikai viszonyok megteremtése, a helyiség megvilágítása, a komfortnövelő tényezők (pl. a vászon legördítése vagy a függöny elektromos széthúzása, a jelforrások kiválasztásának és más funkcióknak egységes vezérlése) stb. – bizonyos alapkövetelmények teljesülése után ki-ki egyéni ízlése és pénztárcájának vastagsága alapján választhatja meg.
(Megjelent a DVD Filmcsillag magazinban)
Folytatása következik