Szubjektív beszámoló a berlini IFA-ról

A kétévente megrendezésre kerülő berlini IFA (INTERNATIONALE FUNKASSTELLUNG) hatalmas seregszemléje a szórakoztatóelektronika világának. Az idei szeptemberi nyár öt napján is több mint 1.200 kiállító és 250.000 látogató tette tiszteletét a most elnevezéséhez hű „Napkertnek” titulált parkban és a körülötte elhelyezkedő csarnokokban. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a kiállítók és a látogatók is jól érezze magukat – izgalmas, vibráló és vendégszerető város, gyönyörű idő, remek szervezés és kísérőprogramok. És mégis úgy tűnt, valami nem stimmel.


A többnyire igen igényes, gyakran színpadi, néha cirkuszi látványelemekkel fűszerezett, és minden bizonnyal tömérdek pénzbe kerülő kiállítási installációk talán épp a költségeket kifizetni kénytelen menedzserek fásult arcáról igyekeztek elvonni a látogatók figyelmét. Ha ilyennel találkozott és beszélgetett az ember, akkor a kötelező lelkesedéssel bemutatott újdonságok bemutatását követően, a jövőről szólva az őszintébbekből egy idő után biztosan feltört egy keserű sóhaj és elkezdtek panaszkodni.

A panaszok legtöbbször arról szóltak, hogy bár a forgalom emelkedik, de a profit stagnál, vagy éppen csökken, és ez nagyon nem jól van így. Az okot mindenki a szinte az összes termékkört érintő, egyre elviselhetetlenebb gyorsaságú „árerózióban” látják, mely mára odavezetett, hogy vannak termékek, melyek előállításán és forgalmazásán már szinte semmi nyereség nem realizálható, sőt a befektetések megtérülése is kétséges. Ennek következtében szinte minden jelentős gyártónál bizonytalanság uralkodik, ugyanakkor a kockázatkerülés és valamifajta makacs előremenekülés válik jellemző stratégiává.

A bizonytalanság a gyártók egy részét költségcsökkentésre kényszeríti, hogy valahogy átvészeljék, ezeket a ki tudja még meddig tartó nehéz időket. Ez többnyire gyárbezárásokat jelent és fejlesztési, beruházási terveik visszafogását eredményezi. De sokukon talán már ez sem segít majd. A kockázatkerülés miatt a cégek – tisztelet a kivételnek – nem mernek az iparágat igazán megújító fejlesztésekbe fogni, vagy a már birtokukban lévő fejlesztési eredményeiket bátran piacra vinni. Egyszerűbbnek tűnik számukra a versenytársak „stratégiáját” követve valahogy a másikat „lenyomni”. Pont ennek következménye aztán az öldöklő árverseny. Így aztán végül a kígyó saját farkába harap.

A helyzetet jól jellemzi a két nagy koreai síkpaneleket (plazma és LCD) gyártó Samsung és LG Electronics versenye, amit a japán konkurensekkel fennálló kölcsönös szabadalombitorlási vádak fűszereznek. De ennek következménye a DVD-t követni hivatott, nagyfelbontású műsoros optikai lemezformátumok a Blu-ray Disc és a HD-DVD harca is, mely megegyezés hiányában a formátum bizonytalan és megkéső bevezetése miatt mindenkinek, a fogyasztóknak, a filmiparnak és végső soron még a győztes gyártóknak (a vesztesről nem is beszélve) is csak kárára válhat.

A kiállítások másik fontos résztvevői a látogatók, vagyis a potenciális fogyasztók is érezhetően zavarodottan járkáltak a standok között, és a képi és hangi stimuláció okozta kábulatból menekülve itt-ott asztali-focizásba menekültek, vagy egy-egy bárgyúnak tűnő helyszíni élő vetélkedőn élték ki magukat. Ez utóbbiak lényege, hogy egy csekélyke értékű nyeremény biztos reményében az arra hajlandó látogatót felhívják egy emelvényre, ott esetleg kamerák előtt és reflektorok fényében, de mindenképpen jelentősszámú nézősereg szemeláttára valami idétlen cselekvésre késztetik, vagy nem túl nehezen megválaszolható kérdéseket tesznek fel neki, esetleg üres kapuba 11-est rúgatnak vele – elvégre jövőre foci VB lesz.


Szóval az átlaglátogatók, vagyis az átlagfogyasztók már régen nem értik és talán nem is akarják érteni, hogy az egyre újabb és újabb termékek technikai csodái vagy szolgáltatásai mi mindenre képesek. Ők csak szórakozni akarnak a kiállításon is és az esetleg ott látott, talán majd megvásárlásra kerülő berendezés jóvoltából is. A többség nem tudatos vásárló, aki pontosan felmérné, mire van szüksége, gondosan mérlegelné milyen termékekkel tudná a legmegfelelőbben kielégíteni igényeit, és az összes szükséges információ összegyűjtésével, az alkalmas készülékek kipróbálásával, összehasonlításával döntene. Az átlagfogyasztók tömegei ma már pontosan úgy vásárolnak szórakoztatóelektronikát, mint ruhát vagy cipőt. Vagyis elsősorban a divat és az „életstílus” a meghatározó. Pedig a lényeg, ha csak az audiovizuális szórakoztatást tekintjük változatlan. Az embereknek egyszerűen csak jó képre és élményt nyújtó hangra lenne szüksége, ráadásul úgy, hogy minél egyszerűbben kezelhető berendezések nyújtsák mindezt.

Ezzel szemben a gyártók javarésze ugyanazon termékek egyre újabb és egyre „többet tudó”, s persze mindennek következtében egyre bonyolultabban kezelhető változatait kínálják már évek óta, bennük egyre több, a vásárlók által soha ki nem használt funkcióval és felesleges teljesítménnyel.

Vannak persze cégek, melyek megpróbálnak valami merőben újat hozni, „paradigmát váltani”, azaz a megkövült szórakoztatóelektronikai termékstruktúrát megújítani. Ezek közé sorolható a fejlesztéseiben egyfajta tudatosságot tanúsító Philips, mely a „Sense and Simplicity” koncepció jegyében egyelőre nem túl átütő sikerrel próbálkozik „értelmes és egyszerű” újdonságokkal előrukkolni – lásd az idén EISA díjra érdemesített Streamium Wireless Music Center. Az igazi úttörők közé tartozik például a dán KiSS Technology A/S is, mely kitartóan próbálkozik mind újabb és újabb termékekkel hidat verni a hálózatok világa és a szórakoztatóelektronika közötti még mindig meglévő szakadék fölé. Internethez kapcsolódó TV és monitor képernyői és akár nagyfelbontású videó lejátszására, tárolására is alkalmas médialejátszói üdítő színfoltjai voltak a kiállításnak.

Az IFA-n talán az egyetlen jótékonyan ható folyamatot a nagyfelbontású televíziózás, a HDTV európai elterjedése jelezte.


Csak a németnyelvű nézők számos új HDTV program közül válogathatnak majd. Még az ősszel elindulnak a Premiere HD fizetős sport, film és dokumentum csatornái valamint a ProSieben HD és a Sat.1 HD programok. A britek és franciák sem maradnak le sokkal, mert a Sky HD és a Canal+ HD csomagok számos ugyancsak előfizetéses műsorát 2006-ban kezdik el sugározni. És rövidesen lesz nagyfelbontású adás minden más nagyobb európai országban.

S nagyon jó, hogy mindez – nem kis részben egy magyarszármazású belga ember bátor kezdeményezésének köszönhetően – így alakul, mert talán a HDTV elterjedése lendületet adhat szórakoztatóelektronikai iparnak felgyorsítva a földi digitális televíziózás elterjedését is. Bárcsak hozzánk is mihamarabb eljutnának ennek áldásai.


Természetesen a készülékgyártók is áldják a sorsot, hogy jövőre már valószínűleg európai focirajongók sokasága fog mindent megadni azért, hogy a FIFA VB-t nagyfelbontásban nézhesse egy vadonatúj TV-n. Ma már valamit magára adó TV gyártó kínálatában ott sorjáznak a HDTV adások képét nagyfelbontásban visszaadó HD-ready plazma, LCD és hátulról vetítős készülékek – bizonyos képméret felett ez egyenesen kötelező – és persze a házi-mozi vetítők többsége is megfelel az ilyen képek megjelenítésére.

Ahogy már korábban utaltam rá a kiállításra inkább a sokszor öncélú látványosság és a „népszórakoztatás” volt a jellemző. Voltak cégek, melyek termékeiről nem lehetett a helyszínen megtudni semmit, mert nem azok voltak a fontosak, hanem a márkanév és a hozzá kapcsolódó képzetek.


Erre talán a legjobb példát a „like.no.other” marketing szlogen szerint másoktól különböző Sony szolgáltatta. Standjuk egy sejtelmes, mennyezetről lelógó fekete és más színű könnyű textilfüggönyök alkotta átláthatatlan „erdő” volt, melynek kevésszámú „tisztásain” előfordultak, sőt néhol kipróbálhatóak is voltak termékek is, de azokról bármit megtudni meddő próbálkozás lett volna, mert a helyszínen nem tartózkodott senki a cég képviseletében.


A Philips saját csarnokában dróton függő légi mozgásművészek látványában gyönyörködhettünk, de volt itt is színpad játékhoz.


A Panasonic kiállításának középpontjában is a színpad és a rajta „egyhelyben álló” F1-es versenyautó dominált, ami jelképnek sem utolsó: itt állunk, pedig száguldhatnánk is.


Az LG Electronics standján a legnagyobb és legtöbb „arannyal futtatott” sorozatban gyártott plazma TV és a leginkább falra-akasztható (ennek legalább van értelme) vetítő kelthetett igazi feltűnést.


A Samsung pedig látványosságnak a legnagyobb plazma és LCD képernyő prototípusokat tolta előtérbe.

Furcsa ellentmondás tehát, hogy miközben a panaszkodó gyártók is tisztában vannak vele, hogy a vásárlók többsége nehezen fogadja be az egyre újabb és újabb technológiákat és az azok felhasználásával épített készülékek kínálta vadonatúj technikai lehetőségeket és szolgáltatásokat, aközben rengeteget költenek fölöslegesnek tűnő látványosságokra, és igen keveset a vevők megfelelő tájékoztatására, ha úgy tetszik „képzésére”, pedig biztos lehetne a kettőt kombinálni.